Történt velem valami jó. Oké, oké, tudom, nekem is elég hihetetlen, tuti, hogy ez a csillagok abszolút téves együttállása, de tényleg valami jó történt. Vagyis jónak tűnik. Még végződhet katasztrofálisan, úgyhogy keine pánik!

Szóval kezdjük azzal, hogy voltak/vannak fenntartásaim bizonyos dolgokkal kapcsolatban. (Tudom, most mindenki egyszerre hördül fel, hogy na neeeee, ez lehetetlen!) Ilyen például a távkapcsolat. A hozzám hasonló paragépek idegrendszerének nem tesz jót a távolság. Legyen csak itt a közelben a kiválasztott, itt a mama szoknyája mellett, hogy még rálássak, nem kell itt mindenfelé elsunnyogni. Figyelembe véve ezt az elég fontos szempontot, minden olyan közeledést offoltam, ami 30km-es távolságon kívülről érkezett. Az más kérdés, hogy aki a szomszéd utcában lakott, az sem volt hajlandó túl gyakran gatyát húzni, hogy megtegyen két megállót felém, vagy épp elég volt neki lefordulni a következő sarkon, hogy félrelépjen az első szembejövő nővel, de az illúzió, hogy itt van a közelben, elég megnyugtatóan tud hatni.

A másik előítéletem a külföldiekkel kapcsolatos. Vagyis konkrétan kizártnak tartottam, hogy bármiféle románcba bonyolódjak olyan valakivel, akinek hivatalosan egy másik ország az otthona. Egyrészt ugyanabból az okból, ami miatt a távkapcsolatokat is mellőztem, miszerint mit kezdjek én olyan valakivel, aki egyszer csak fogja magát, felvágódik egy repülőgépre, és kirepül az életemből?! Lehet, hogy soha nem teszi meg, de jobb félni, mint megijedni. Ez tipikusan az én életfelfogásom: óvjuk meg magunkat valamitől, ami még meg sem történt, és senki sem tudja, meg fog-e valaha történni. A másik probléma a külföldi kapcsolattal a kommunikáció. Úgy éreztem, nem tudnám önmagam, az érzéseimet, gondolataimat megfelelően kifejezni egy másik nemzet nyelvén. Nem tudnám átadni a személyiségemet, bár lássuk be, ez talán még előnyömre is válhatna akár. Igazság szerint leggyakrabban még magyarul sem tudom megértetni magam az emberekkel. És a humor sem olyan. Vajon érti-e egymás vicceit két eltérő kultúrából érkező ember?

A nemzetek között is akad olyan, amelyiktől igyekeztem távol tartani magam. Nem azért, mert rasszista vagyok, hanem mert nem az eseteim. (Oké, valójában ez totál rasszistán hangzik.) Ez leginkább a mediterrán népekre igaz. Mint például az olaszok. Hogy mi a bajom az olaszokkal? Hát az, hogy olyan....olaszok. Állandóan beszélnek, és ráadásul bazi hangosan. És hozzá még hülyén kalimpálnak is. És ha sokan vannak, akkor mindenki egyszerre beszél, és egyszerre kalimpál. Az olaszok még suttogni is csak üvöltve tudnak. Minden múzeumban van egy olasz család, akik próbálnak észrevétlenek maradni, aminek az az eredménye, hogy tőlük visszhangzik az egész terem. És az a temperamentum és életigenlés, ami belőlük árad....brrrrr....na még csak az kéne. Hát kössz, én inkább maradok a skandinávoknál, ők tuti sose furakodnak be az aurámba.

Szóval éldegéltem én eddig a kis előítéleteimmel, védekezési mechanizmusaimmal és fenntartásaimmal, és azt gondoltam, fasza kis falat építettem fel vizesárokkal meg mindennel együtt magam köré, ezen aztán át nem tör senki, akit én nem akarok beengedni. Olyan pöpec kis drótkerítést húztam fel, mint Orbánék a határra, ráadásul ugyanazon céllal, hogy a gonosz szívrabló migránsokat távol tudjam tartani. Aztán egy napon megismertem Alessio-t. Igen, a nevéből nem nehéz kitalálni, hogy nem Érdről ingázik a 755-ös busszal, de még csak nem is norvég. És akkor az évtizedek alatt felépített falakon megjelentek az első hajszálrepedések.

Az egész ott kezdődött, hogy halált megvető bátorsággal belevágtam egy családi nyaralásba, aminek célpontja a csodálatos, mesés Velence volt. Mármint az olasz. (Egyébként ezt frankón nem értem, hogy miért vannak olyan városok, amikből kettő is van a világ különböző pontjain. Mi szükség van erre? A magyart simán átnevezhetnék mondjuk Velencsére, az amúgy is sokkal magyarosabban hangzana.) Az első téglát a gondosan felépített falamból az a kurva internet rúgta ki. Mert mi történik azzal a makival, aki minden hülye társkeresőre fel van regelve, és elhagyja a várost, ahol általában előfordul? Na mi? A helymeghatározó gonosz vicce, amikor a neved mellett Budapest helyett a Venice felirat jelenik meg. És akkor Gianni azt mondja Ettorénak: “Hőőőőőőő te nééémááá...!” Vagy valami ilyesmit, persze olaszul. Amíg a magyar pasik sunyin kushadnak, és hónapokig egy árva üzenetet sem kapok, a talján csődörök, mint légy a dögre, azonnal rám repültek, azt gondolván új hús van a piacon. Jött a sok “ciao bella”, meg még ki tudja mi, mivel a pizza és pasta szavakon kívül nem túl gazdag az olasz szókincsem. Magyarul halvány gőzöm nincs, hogy miket írhattak. A nagy részüket szimplán ignoráltam nevezett nyelvi akadályok okán, néhánynak csak egy sima “bocs, én csak itt nyaralok, nem vagyok olasz” reakció jutott.

Aztán írt nekem Alessio. Hogy mitől volt ő más, mint a többi? Semmitől. Mi volt benne érdekes számomra? Az ég világon semmi. Volt pár jó fotója, egyiken sem pózolt konditerem tükre előtt, viszont láttam, hogy van tetoválása, és tud zongorázni. Ezek alapján nagy baj nem lehet vele. Nyilván. Nem tudok rá értelmes, elfogadható magyarázatot adni, de szóba elegyedtem vele. Angolul természetesen. Miután felvilágosítottam, hogy én csak turista vagyok itt, és egyébként Budapesten vár rám kalandoktól hemzsegő kis életem, sajnálkozva vettünk könnyes búcsút egymástól. Én hazatértem kishazámba, őt pedig elnyelte a Canal Grande, persze nyilván csak átvitt értelemben. Csak ez így kurva jól hangzik na. Azt mégsem írhatom, hogy marhára eszembe sem jutott többé. Aztán egy hét után egyszer csak érkezett egy üzenet, hogy halló, halló, emlékszem-e még rá, ő az a fiú Velencéből meg ilyenek. Hát én meg emlékeztem, mert egyelőre még nem vagyok tök demens. Így kezdődött a mi kis történetünk.

Azóta mi van? Videóhívások. Órákig tartó beszélgetések, amikben megpróbáljuk kibogozni egymás konyha-angolját. És viszonylag keveset beszél. Azt sem hangosan. És sose kalimpál hozzá. Fura fiú. Talán nem is igazi olasz. Csak ilyen gumi-olasz. Meg vannak üzenetek. Sok-sok üzenet. Amikben egyre gyakoribbak a szívecskés emotikonok. Hogy mi lesz ezután? Passz. Isten áldja a Ryanairt és a fapados járatokat! Minden elvem és meggyőződésem romba dőlt. Lehet, hogy semmi értelme az egésznek. Sőt ez valószínűbb, mint hogy van. Talán holnap újra elnyeli a Canal Grande. Az egyetlen dolog, amiben biztos vagyok, hogy valami fura érzés kezd motoszkálni bennem. Vajon lehetünk szerelmesek olyan valakibe, akinek sose éreztük még az illatát?