Számtalanszor kérdezték már tőlem, hogy melyik kerületben lakom. Amikor azt mondom, hatodik, általában az "úúúú az elit" választ kapom. Na igen, Andrássy út, diplomata negyed, itt a Gucci meg az Armani, de mint minden kerületnek, van ennek is kevésbé szívmelengető része. Mondhatjuk, hogy a hatodik kerület segglyukában lakom. Az elit szó még soha nem jutott róla eszembe, bár a kapunkra arany betűkkel fújta fel valaki a kurva szót. 1905-ben épült a ház, legalább is a szomszéd szerint, ő meg messziről jött ember (Mátészalka), úgyhogy azt mond, amit akar, én feltétel nélkül hiszek neki. 112 éve. Pontosan 112 éve nem sütött be ide a nap, és már nem is fog, amíg a belváros a helyén áll. A szokásos körfolyosós, azaz gangos ház akkora udvarral, mint egy ping-pong asztal. Ráadásul én a hátsó udvar hátsó fertályának a leghátsó zugában tengetem kis életemet, ami majdhogynem hermetikusan zár el a külvilágtól. Volt már itt több száz tüntetés, felvonulás, fesztivál és robbantás, amikről persze én csak utólag értesültem. Az egy főre eső filmforgatások száma négy, és ha eljön hozzánk Putin az számomra annyit jelent, hogy megint későn érek haza az útzár miatt.
Apropó filmforgatás: Éppen a bevásárlásból bandukoltam hazafelé, amikor a sarkon befordulva szembe jött velem a komplett német hadsereg harckocsistól, és térdig gázoltam a horogkeresztben. Kb 500 ember korhű ruhában, én meg velük szembe Spar-os szatyorral. Egy pillanatra azt gondoltam, megnyílt a féregjárat, és az ABC-ből rögtön a II.világháborúba kerültem. Valami ilyesmi lehet az időutazás.Na de ne kalandozzunk el! Ryan Gosling-gal nem találkoztam, úgyhogy ez az egész nem is érdekes.
Dél-alföldi parasztlányként elsőre kicsit furcsa volt a belváros. Előtte évekig külső kerületekben éltem, ami tulajdonképpen vidék. A fővárosiak gyakran érzik magukat többnek, mint mondjuk egy nagykátai vagy egy tiszalöki, pedig Budapesten is csak kevés ember mondhatja el magáról, hogy igazán fővárosi. Elméletem szerint ami a Hungária körúton kívülre esik, az már vidék. Azon túl már ugyanazok a buckalakók élnek, mint pl lenn az Alföldön, és ugyanúgy zoknival veszik fel a szandált, és tuti van a szekrényükben eldugva legalább egy csíkos Szíj Melinda szatyor. Szóval nem kell felvágni, egyívásúak vagyunk. Mindig ide vágytam a retkes belvárosba, mert akkor még valami titokzatos és egyben rendkívül egzotikus helynek tűnt. Innen bentről szemlélve cseppet sem az.
A lakást este 8-kor vettem ki első látásra. Ma már értem, miért csak akkor tudták megmutatni. Néhány óra alatt rájöttem, hogy az előző lakó "kicsit sötét" megjegyzése nem azt jelenti, hogy árnyékos kis lakás, ritkán tűz ide a nap, hanem tulajdonképpen pont olyan, mintha a parajdi sóbányába költöztem volna le. Nézzük a jó oldalát: Tuti nem D-vitamin túladagolásban fogok itt meghalni.
Nagyjából a harmadik estémen, amit mély depresszióban próbáltam túlélni valahogy újdonsült odúmban, és igyekeztem nem tüdővizenyőt kapni a 80%-os páratartalomban, ami a rossz (vagy inkább nem létező) szigetelésnek köszönhető, egyszer csak kopogtak. Este 11 volt, és az ég világon senkit nem ismertem a környéken, aki csak úgy átruccanhatna hozzám ily késői órán. Megállt bennem az ütő, de közben tombolt bennem a kíváncsiság is. Némi habozás után résnyire nyitottam az ajtót. Olyan mértékű alkoholszag csapott meg, hogy kis híján a falnak repített. Kinéztem, és ott állt az az ember, akiről akkor még nem sejtettem, hogy jelentősen meghatározza majd mindennapjaim hangulatát, és életem részévé válik, pedig egyikünk sem akarja. Belépett az életembe Ica.