Elképzelésem sincs, hogyan kell elkezdeni egy ilyen blogot. A legjobb lesz, ha a közepébe vágok. Hónapok óta rágják a fülemet, hogy vessem papírra, vagyis inkább klaviatúrára fergeteges kalandjaimat. Sokáig vonakodtam, hisz ma már mindenki blogger, és Oravecz Nórát úgysem tudom felülmúlni, akkor meg minek ez az egész? Közléskényszerem viszont túlszárnyalta még vonakodásomat is.

Rólam röviden: hányattatott sorsú, 35 éves, egyedülálló nő vagyok. (Na jó, majdnem 36.) Jó pár tévedés, rossz kapcsolat, átverés, dráma, kishalál, nagyhalál és vagy 1200 pocsék randi után felhatalmazva érzem magam, hogy osszam az észt. Vagy inkább én legyek az a bizonyos intő példa, amit mindenki anyukája szívesen emleget. Itt állok percekre a 36-tól egy 5 év után is idegen városban tök egyedül egy koszlott albérletben és egy munkahellyel, ami messze elmarad a "mi lehettem volna" mögött. Én tehetek erről? Valószínűleg igen. Okolhatnám a karmát, ükanyámat, aki tovább örökítette a szerencsétlenséget, a nehéz gyerekkort meg még vagy ezer mást, de az igazság az, hogy elcsesztem na. Ennyi.

Miután ma is a képzeletbeli pasim mellett ébredtem a képzeletbeli tacskóm csaholására, eldöntöttem, hogy ezt nem hagyom annyiban. Kitéve magam perverzek, szüzességüket elveszteni igyekvő fiatalkorúak, utoljára még sót megnyaló vén kecskék és fogatlan, minden önkritikától mentes hímneműek ostromának, ugrok egy seggest a netes társkereső oldalak legmélyebb bugyrába! Készüljetek! Pacsi, majd jövök.