Legutóbbi csalódásom után barátnőm azt a javaslatot tette, hogy egy darabig most ne randizzak senkivel. Mivel én mindig megfogadom a jótanácsot, kettő percen belül már le is szerveztem egy találkát egy randioldalon.
Profilja alapján a srác jól nézett ki, látszólag teljes volt a fogsora, és össze tudott tákolni pár értelmes mondatot, szóval átment az első rostán. Egészen felvillanyozódtam, amikor azt javasolta, kísérjem el kutyát sétáltatni. Végre nem a megszokott kávé melletti feszengés, kutya, jó idő, séta, ebből nem sülhet ki rossz. Néha tényleg nem értem saját naivságomat. Ennek annyi volt a szépséghibája, hogy nekem kellett átvillamosoznom hozzá és kutyájához Kőbányára.
Munkanapom leteltével dobtam egy üzenetet a fiatalembernek, hogy erősítse meg szándékát, ne menjek feleslegesen. Teltek a percek, de válasz nem érkezett. Kissé elbizonytalanodva kezdtem összerakni magam. Mire elkészültem, nagy nehezen a válasz is megjött, és valahogy így szólt: „Bocs, hogy nem írtam korábban, de tesómmal ittunk párat.” Hűha mondom, ez bekarcol itt randi előtt, vagy mi a szösz? Na de mindegy, megiszik 1-2 sört, abból nagy baj nem lehet. Földig érő, feltűnő, nyári ruhámban, frissen mosott hajjal, kisminkelve, parfüm felhőbe burkolózva, mint díva vonultam át a kerületen.
Odaérve letáboroztam egy jól látható helyen, és vártam hódolómat. Jónéhány perc elteltével kaptam az üzenetet, hogy a kutya így, meg a kutya úgy, megharapott valakit, el kellett vinni, a lényeg, hogy a kutya házon kívül van, tehát a sétáltatásból nem lesz semmi. Remek, gondoltam, kutya nyista, én meg házhoz jöttem (akkor még nem tudtam, hogy a lófaszért). Álltam egyik lábamról a másikra hevesen tekintgetve magam köré, merről érkezhet lovagom. Hirtelen a bokrok közül berongyolt a képbe egy zavart tekintetű alak, rikító zöld trikóban, kezében sörrel. Egy másodpercre megállt bennem az ütő, hogy tán csak nem ő az emberem, de miután bizonytalanul végig mért, majd azzal a lendülettel tovább is haladt, megnyugodtam. Ahogy ott ácsorgok, azt látom, hogy a zöld trikós még mindig ott őgyeleg, és keres valakit.
A másodperc törtrésze alatt felmértem helyzetemet: állok itt a kőbányai művelődési ház előtt kiöltözve, mint szaros Pista Jézus neve napján, ez meg idejön egy trikóban sörrel a kezében, na ezt már nem. Nem és nem. Határozott léptekkel célba vettem a villamosmegállót azzal a szándékkal, hogy én most azonnal eltűnök innen, mielőtt elindul valami megállíthatatlan, végzetes láncreakció. De már késő volt, a trikó és a sör elindult felém.
Miután üdvözöltük egymást, meginvitált, hogy akkor talán kerüljünk egyet. Aki ismerős Kőbányán, az bizonyára tudja, hogy a művelődési ház nem gigantikus méreteiről híres. (Meg igazából másról sem.) Egy 90 éves, járókeretes nagymama teletömött banyatankkal is mintegy 8 perc alatt kerüli meg kényelmesen. Sétánk végén lovagom felajánlotta, hogy ha esetleg gondolom, kicsit még leülhetünk valahova. Itt már kerekedett a szemem, hogy most tényleg ennyiért jöttem el idáig, de még mindig adtam egy esélyt a dolognak.
Légyottunk maradék 10 percében leginkább azt taglalta, micsoda felelőtlen emberek vannak, ő ismeretlenül soha nem hívna át magához senkit, és egyébként is ő rendőr, otthon tartja a fegyverét, oda aztán biztos nem enged be idegeneket. Egyre jobb. Trikó, sör, és még pisztolya is van, szinte már túl sok a jóból. Ezután lovagiasan felajánlotta, hogy elkísér a villamosmegállóba, ami egy nem túl diszkrét célzás volt, hogy negyed óra belőlem épp elég, most már inkább tűnjek el.
Épp hogy a lakásba értem, amikor érkezett tőle az üzenet, hogy találkoznék-e vele újra. Egy épeszű ember erre zsigerből rávágott volna egy nemet, nekem viszont csak egy bizonytalan igenre tellett. Hogy miért? Valószínűleg nem vagyok normális. Vagy így a 40-hez közelítve már a kétségbeesés irányítja a tetteimet. Gondoltam, innen szép nyerni, csinálhatnánk valami tartalmasabb programot. Az az elképzelés, hogy talán mégsem teljesen féleszű, akkor oszlott szét, amikor megkérdeztem tőle, mikorra tervezi ezt a második találkozót. A válasz: „Ma?” Hm….háttőőőőő…..pislogás……töprengés azon, hogy már megint miért kellett ez nekem……..”De hát……még csak most értem haza.” „És? Baj?” Ismét csend és töprengés és pislogás. Vajon mi is történik most?
A.) Fogalma sincs, kivel beszél. Valószínűleg több nővel dumál szimultán, és nem tudja, hogy velem találkozott ma, vagy egyszerűen rossz helyre dobta az üzenetet.
B.) Ebbe inkább bele sem akarok gondolni.
Az este folyamán még érkezett tőle pár értelmezhetetlen üzenet, betűk halmaza, mint „dfdséhf” vagy „4jrtjé”. Reméltem, hogy titkos kódok, de a sejtésem, hogy simán csak seggrészeg, kicsit erősebb volt. Ez másnap be is bizonyosodott, amikor elnézést kért, és bevallotta, hogy a tesójával leitták magukat.
Ekkor összegeztem magamban a rendelkezésre álló információkat:
-ivott randi előtt, közben és után, tehát jó eséllyel alkoholista
- vagy bolond, vagy rendkívül rossz a memóriája
- fegyvere van.
(A trikót elengedtem.)
Azt hittem, ezt már nem lehet überelni, de akkor feltette a kérdést: „Nem jössz át?” Mivel épp néhány órája ecsetelte, hogy senkit sem engedne a lakásába, ezen a ponton szakadt el a cérna, és rázúdítottam mindent, a trikótól kezdve a sörön át a részleges amnéziáig. Meglepve fogadta kitörésemet, és közölte, hogy ez más, mert mi már ismerjük egymást.
Végülis…Igaz, hogy csak negyed órát töltöttünk együtt, na de az milyen negyed óra volt!!!
