Eljöttem hozzád. Tudom, sokáig tartott, de eljöttem végre. Közbejött pár dolog, úgy az élet általában. 21 év telt el, hosszú volt az út, de most itt vagyok. Állok a tűző napon, és folynak a könnyeim. Egyszerre ezer emlék próbál a felszínre törni. Ha valakit nem látsz évekig, megfakul a képe, nem tudod már felidézni az arcát, a hangját, de veled nem így történt. Mintha tegnap lett volna, úgy emlékszem mindenre.
Eszembe jut az este, amikor megismertelek. Ülünk a földön, hátunkat a falhoz vetve, és beleröhögünk a világba. Elhisszük, hogy előttünk az egész élet, lehetünk még bárkik, és semmi sem számít igazán. Az első csókod íze: sör és ropi. Nem akarsz tőlem semmit, nem akarok tőled semmit, de minden olyan habkönnyű, kár lenne elrontani. Isszuk a kannásbort (20Ft/dl), és táncolunk reggelig. Nevetünk. Mindenen. Bármin.
Újra ugyanott. Behunyt szemmel táncolok, te megfogod a kezem, és hívsz, hogy menjek veled. Ülünk a földön, hátunkat a falhoz vetve, és azt mondod, olyan nő kell neked, aki jóban-rosszban kitart, én meg 16 vagyok, és nem értem, miféle rossz jöhetne. Felállsz, felém nyújtod a kezed, én megfogom, és megyek, amerre vezetsz. Nem tudom, miért. Nem vagyok szerelmes, és még csak a türelmetlenség vagy kíváncsiság sem dolgozik bennem. Egyszerűen csak azt gondolom, eljött a pillanat, most megtörténik, és kész. Nem tudom már, milyen volt, csak a szobát látom. Anima Sound System szól. A Csángó című dal. Te skalpokat gyűjtesz, én csak sodródom az árral. Jellemző. Utána egykedvűen botorkálok le a lépcsőn. Kint már világosodik, és arra gondolok, mi ebben olyan különleges, megtörtént, nem lettem se több, se kevesebb.
Amikor utoljára beszéltünk, mondtál egy mondatot, ami 21 évig elkísért. "Azért szeretek veled lenni, mert te mindig nevetsz." Ez visszhangzott a fejemben akkor is, amikor depressziós voltam. Amikor kínomban a saját arcomat karmoltam. Amikor napokig ki sem léptem a besötétített lakásból. Amikor egész nap nem tudtam abbahagyni a sírást. Amikor bevettem az első szem gyógyszert. Mindig arra gondoltam, mi lenne, ha most látnál. Mit gondolnál rólam? Csalódott lennél, hogy eltűnt az a lány?
Hazaindulunk, elkísérlek az állomásig, nekem útba esik. Már világos reggel van. Valahogy már semmi sem ugyanaz, nincs már meg a hely sem, ahol táncoltunk és nevettünk. Lassan el kéne indulni valami felnőttkor nevű dolog felé. Akkor még nem sejtjük, hogy egyikünknek sem sikerül. Ahogy azt sem látjuk előre, hogy ez itt az utolsó esténk volt. Búcsúzunk, te felszállsz a vonatra, én haza ballagok.
Hallod, jó nagy hülyék voltunk! Illő lett volna beállni a sorba, felnőni, megkomolyodni, de valahogy nem úgy sikerült. Te meghaltál. Én meg még most is ott ülök a földön, hátamat a falhoz vetve, számban a sör és a ropi ízével, és nem tudom, hogyan kell felnőttnek lenni. Beledermedtem az időbe, mint szúnyog a borostyánba. 16 vagyok, csak a ráncok és kilók sokasodtak meg a testemen. Mozdulnék, próbálom, akarom, de hiába.
Amikor utoljára láttalak, egy koszlott albérlet konyhájában ültél tőlem karnyújtásnyira tűvel a karodban. Akkor értettem meg, hogy a dolgoknak nem így kellene lenniük. Hogy én már nem akarok ide tartozni. Iszonyú haragot éreztem, dühöt, gyűlöletet. Szerettelek volna ököllel megütni, és üvölteni veled, hogy "miért csinálod ezt, te széparcú kölyök?"
Most eljöttem, hogy beszéljek veled. Hogy elmondjam, mennyire sajnálom, és bocsáss meg. Bocsásd meg, amit mondtam. A harag beszélt belőlem, te is tudod. Hisz ismersz. Kérlek. Sok év eltelt, mindegy már, engedj el. Vedd le rólam az átkot! Mennem kell, de visszanézek százszor. Inkább maradnék, de vár az élet. Hátha sikerül az a felnőtté válás, vagy mi. Összeszorul a szívem, és csak arra tudok gondolni hazafelé menet, hogy mi már többé nem találkozunk. Mintha 21 éven át nem lett volna egyértelmű. Csak ez így most már annyira....végleges.
https://www.youtube.com/watch?v=HxuJaZl0r4E