Régi családi fotókról ismerem azt a fertelmes jelenséget, amit mifelénk csigakontynak neveztek valaha. Öreganyám hordott ilyet a feje búbján ifjú menyecske korában. Nehezen tudom elképzelni, hogy volt idő, amikor divatosnak számított egy ilyen kreálmány. Ha valaki nem tudná, ez az a frizura, ami úgy néz ki, mintha a fejedre csűrnének egy focilabdát, majd beborítanák a halálra tupírozott és bodorított hajaddal, amitől úgy nézel ki, mintha két fejed lenne egymás tetején. Rettenetes. Az utolsó ember, aki képes volt ilyen kontyot alkotni Fodrász Éva volt a gádorosi Lenin utcából. Persze valójában nem ez volt a vezetékneve, de ráragadt, mint VV Anikóra vagy BB Évire. Az idők múlásával a csigakonty is a múlt ködébe veszett, akár a dinoszauruszok. Legalább is ezt gondoltam egész addig, amíg meg nem ismertem Lászlót.
A társkereső oldalak világában minden üzenet, jelölés vagy bármiféle reakció felcsillantja a remény egy halvány sugarát, hogy nem a tizennégy macskám társaságában fogok elhunyni. Minél nagyobb várakozással nyitom meg az értesítést, annál hidegebb a zuhany, amit a nyakamba kapok, amint szembesülök a nagy büdös igazsággal, hogy már megint nem a nagy Ő kopogtatott be hozzám. Csillogó szemmel kattintottam rá László profiljára is, amikor arról értesültem, hogy érdeklődést mutat irántam. Aztán.....aztán....tíz percig csak a képét bámultam, és megpróbáltam tudatosítani magamban, hogy mit is látok tulajdonképpen.
Egy kicsit sem nőies külsejű, átlagosnak mondható pacák, aki egy ilyen gigantikus csigakontyot egyensúlyoz a fején. Ő volt László. Nem volt sem meleg, sem biszexuális, se transznemű, se transzvesztita, se transzakármi (Ezek a kategóriák még mindig kicsit homályosak számomra.), egyszerűen csak kontyos. Na nem erről a manapság trendi manbun-ról beszélün, hanem a nejlon otthonkás Rózsi néni-féle kontyról, amihez minimum kismamacipő dukál. Miután felszedtem a földről leesett államat, úgy gondoltam, ezt most el kell engednem, mert úgysem tudom megemészteni. Egyszerűen csak tovább lapoztam, és megpróbáltam nem gondolni László frizurájára. Próbáltam, de nem sikerült. Éjjelente kísértett. Álmomban egy gigantikus csigakonty közelített felém, és próbált bekebelezni, mint a Kisgömböc.
Pár nap elteltével arra a döntésre jutottam, hogy egy életem, egy halálom, én bizony megkérdezem Lászlót, miért hord a fején női frizurát. Méghozzá egy legkevésbé sem divatos, szörnyű női frizurát. Elképzeltem mindenféle furfangos választ, amiben töredelmesen bevallja perverzitásait, vagy kiderül róla, hogy simán csak őrült. De a reakciója meghaladta legmerészebb fantáziáimat is: “Tetszik.” Egyszerű és épp ezért drámai, mint József Attila költészete. A bővebb indoklás az volt, hogy ha nők hordhatnak férfi frizurát, akkor férfiak is viselhetnek nőit. Hát ki vagyok én, hogy ezt vitassam? Amivel László végérvényesen is maga mellé állított a genderharcban, az a fotó volt, amit az épp frissen készült rőzséjéről mellékelt. Ha voltak is kétségeim, azokat a tupírozott frufru és a hajháló végleg eloszlatta.
Mit is mondott Renton a Trainspottingban? Ezer év múlva nem lesznek nők, és nem lesznek férfiak? Ámen.