Októberben írtam már nektek a fiúról, aki gengszter rapperből nyuszikává változott. Fene se gondolta volna, hogy a történetnek lesz még folytatása. Azt meg főleg nem, hogy ilyen. Öt hónap csend után, az internetnek hála, ismét kereszteztük egymás útját. Borzalmasan rossz pókerjátékos válna belőlem, mert amikor megkérdeztem, megiszunk-e valamit, ezt annak biztos tudatában blöfföltem be, hogy úgysem venné soha a bátorságot, hogy elém álljon. Tévedtem, mert eljött a randira.

Már éppen a pozitív csalódás lágy hullámain kezdtem el ringatózni, de ő hamar gondoskodott róla, hogy visszatérjek a valóságba. A randit azzal indította, hogy betértünk egy trafikba, ahol vett egy olcsó vodkát, meg egy kisüveges üdítőt, és összeöntötte, hogy azt szürcsölgessük a körúton sétálgatva. Szeretem a szabadtéri iszogatásokat (Mondjuk, nem feltétlenül februárban a Király és a Wesselényi között.), és tényleg nem nagyok az elvárásaim, de kellett pár perc, mire felocsúdtam. Amikor megérkeztünk a helyhez, ami egy átlag csehó volt a bulinegyedben, közölte, hogy neki nem nagyon van pénze, ezért magának vesz egy sört, nekem meg egy üdítőt, amibe suttyomban beletöltögethetem a maradék vodkát. Esküszöm, így történt. Nekem is hihetetlen. Ha valaki előre szól, hogy le van égve, és kissé korlátozottak a lehetőségei, komolyan mondom, nem hisztizek, találunk rá megoldást, vagy ha ő ezt kínosnak érzi, napoljuk el azt a találkát, de így ebben a formában kicsit erős volt ez így elsőre.

A következő egy órát néma csendben töltöttem, amíg ő megosztotta velem minden problémáját, csupa olyan információt, ami ráért volna közös életünk első tíz évében valamikor, nem pedig indításnak. Az első dolog, amit megtudtam róla, hogy a sok “cuccozástól” kirohadtak a fogai, csak elöl van neki, és mindösszesen 14 db. Már ekkor megállapítottam, hogy a srác nem normális. Mesélt arról, hogy 35 évesen még mindig otthon él, hogy néha beszedi az apja gyógyszereit, hogy nemrég öngyilkos akart lenni, és szétverte a szobája teljes berendezését, hogy kirúgták a munkahelyéről, én meg kezdtem szépen lassan lejjebb és lejjebb csúszni a székemen, és elgondolkodni a saját életemen, de leginkább azon, hogy mi a fenét keresek én itt már megint.

Amikor vázolta hosszútávú terveit, miszerint elmegy egy gyárba dolgozni, hogy hasznosnak érezhesse magát, meglegyen a biztos jövedelme, és külföldön kezdhessen új életet, már kezdett derengeni valami reménysugár. Ismét elhamarkodottan ítéltem, mert a jövőképe mindössze annyi volt, hogy külföldön termeszt majd füvet, és azt árulja. Ennyi. Füvet termeszt. Érted? Ennyi. Ötven együtt töltött perc után kezdtem az órámra sandítani, és arra gondoltam, egy pszichiáternél most hangzana el az a mondat, hogy “az időnk lassan lejár, adok egy időpontot jövő hétre”, én meg itt ülök ingyen, egy kétdekás vodkával meg ezzel a féleszűvel, és ma sem kerültem közelebb a boldogsághoz. Hogy valami jót is mondjak a srácról, a humora remek, úgyhogy csak eltelt valahogy ez az este. Lovagom felszállt az éjszakai járatra, én meg haza slattyogtam dohos kis bérleményembe.

Hogy mi a sztori vége? Másnap a kis suttyó kitörölt Instáról, mintegy ezzel jelezve rém intelligensen, hogy nem ütöttem meg azt a szintet, amit ő-egyébként teljesen megalapozottan-elvár egy nőtől.

(Említettem neki a blogot, és megígértem, hogy róla nem írok. Na persze, néha hazudok én is.)