Állunk egymás mellett a bronzkorlátnak támaszkodva vasárnap délután, Radnóti és én. Nem szólunk egymáshoz, úgysem lenne értelme. Ő egykedvűen a cipőjét bámulja, mint mindig, keze a kabátja zsebében, erősen túlöltözve a harminc fokhoz. Én a bringás felvonulást nézem, és közben analizálni próbálom a fagyimban talált fagyott galacsint.

Állunk csendben, Miklós meg én. Oldalra sandítok, az arcát nézem, vajon mire gondolhat. Tuti arra, hogy “ha szólt volna valaki, hogy a háború ekkora szívás lesz, többet csajoztam volna, most meg már késő csessze meg”. Na ja, ezt jól elszúrtad Mikikém. De én tökre megértelek. Azon merengek, vajon tényleg ilyen magas lehetett-e. Legalább 190 cm. Hogyhogy fogalmam sincs róla, milyen magas volt Radnóti? Lehet ezt tudni egyáltalán? Érdekel ez bárkit is rajtam kívül? Aligha.

Állunk tovább a turisták forgatagában, mi ketten, Miklós meg én. Indulni kéne, a fagyim is elfogyott, de olyan jó itt vele. Ma lettem 37, és egyetlen társaságom egy halott költő szobra. Ennyire futotta. Eltelt sok-sok évtized, és én idősebb lettem, mint Radnóti. Csak áll itt minden nap esőben, fagyban, tűző napon, bámulja a kopott cipőjét, és szomorú. Van olyan élet, amin már nem lehet javítani. Ő már örökre megmarad harmincötnek és szomorúnak.