Mindenki életében vannak úgymond rossz időszakok. Amikor valahogy összejön minden, bárhova megy, egy felhő mindig követi, minden és mindenki összeesküszik ellene, savanyú a szőlő, a szar meg keserű. Néha velem is előfordul. Néha. Gyakran.
Minden a szülinapommal kezdődött. Aznap azzal a gondolattal ébredtem fel, hogy az a jó kur..............................................................(hosszú sípszó), vagy valami ilyesmi. Megint öregebb lettem egy évvel. Nem idősebb, nem érettebb, nem bölcsebb, hanem öregebb. Újabb egy év telt el, és nem lettem világhírű író, de még csak országosan ismert sem. Sőt igazából egyáltalán nem lettem író. Nem nyertem a lottón, főleg azért, mert sosem veszek szelvényt. Egyetlen pontot sem sikerült kipipálnom a bakancslistámról, és nem is írtam bakancslistát, mert tudván tudom, hogy egyetlen pontot sem fogok kipipálni rajta. Nem adtam le egy grammot sem, nem simultak ki a ráncaim, és egy fokkal sem lettem szerethetőbb. Továbbra sincs baráti társaságom, és a szociális fóbiám hullámai rendszerint átcsapnak a fejem felett, úgyhogy még a képzeletbeli barátaim is kiközösítenek. Nem botlottam bele a nagy Ő-be, de még egy mikroszkópikusba sem. Újabb 30%-kal csökkent az esélye, hogy valaha gyerekem, családom, vagy bármi hasonlóm legyen. Szóval minden király. A napomat mély önsajnálat ihlette kínlódással töltöttem, amikor egyszer csak a semmiből megjelent a színen Tomi.
Balzsamos tavaszi este, egy spontán randevú, egy helyes, kedves fiú, rosépezsgő és romantika. Már akkor tudhattam volna, hogy szar van a palacsintában. Szinte elolvadtam a gyönyörűségtől, hogy egy ilyen fasza csávó hazakísér, és lelkesen szorgalmaz további találkákat. Másnap ömlengő üzenet arról, hogy mennyire szeretne újra látni, és ölelne, és....és...na. Mondanom sem kell, hogy amikor egy második pezsgős randira invitált, már a felhők felett jártam. És akkor most idézem egy kulcsfontosságú mondatát: “Tudod, hogy nem tűnök el.” Ez azért kulcsfontosságú, mert miután ezt így leírta, ugyanazzal a lendülettel tűnt el örökre. Azóta sem láttam, és nem is hallottam felőle. Úgy vélem, ez a meghiúsult románc volt a szikra, ami elindította a láncreakciót. Ez volt a hógolyó, ami aktiválta a lavinát.
Egy csapásra kitört belőlem minden elfojtott feszültség, a sokadik szülinap, a kihízott rövidgatyám, minden elhibázott kapcsolatom, az egyedüllét, a reménytelenség, az olvadó gleccserek, a harmadik világ minden éhezője és a Sierra Leone-i gyémántbányákban senyvedő gyerekmunkások minden egyes könnycseppje. Szóval veszettül elkezdtem bömbölni, és csak bömböltem, és bömböltem, mint egy óvodás, akitől elvették a körteformát a homokozóban.
Másnap reggel persze felpüffedt fejjel ébredtem. A sok bőgéstől a szemgolyóim helyén egy-egy vizes zsemlét találtam. Mikor jött volna ki rajtam az allergia, ha nem most? A nyakamon vörös kiütések éktelenkedtek, amitől úgy néztem ki, mintha álmomban egy sorozatgyilkos fojtogatott volna. Más normális emberek normális dolgokra allergiásak. Élelmiszerekre, pollenre, porra, macskaszőrre. Nekem három nap kellett, mire megfejtettem, hogy a kispárnám huzatára vagyok allergiás. Gonosz vietnámi gyerekek tripla adag mérgező festéket pumpálhattak bele valamelyik Távol-keleti textilfestő üzem pincéjében. Pasi nélkül, püffedt fejjel és vörös nyakkal kászálódtam ki az ágyból, hogy újult erővel vágjak bele egy csodás munkanapba. Mekkora az esély arra, hogy valakinek a karórája és a faliórája egy napon álljon meg? Elárulom, kicsi. Feltéve, hogy nem az én életemet éled. Miután észleltem, hogy tulajdonképpen fogalmam sincs, hány óra van, de minimum fél órával több, mint amennyinek lennie kéne ahhoz, hogy időben érjek be a munkahelyemre, kétségbeesett kapkodásba kezdtem. Az egyetlen pontosan járó óra a környezetemben a telefonomon volt, amin természetesen rosszul állítottam be az ébresztőt, így nem csoda, hogy erős lemaradásban voltam. És akkor most jöjjön egy találós kérdés. Mi történik, ha találkozik egymással egy kapkodó nő, egy nejlon harisnya és egy fényesre lakkozott lépcső? Nnnnna. Miután végigpattogtam a lépcsősoron, és felkászálódtam a parkettáról, kezdődhetett a nap.
Tajtékos szüggyel estem be a munkahelyemre, hogy végighallgassak egy elképesztően izgalmas előadást a kreditátviteli kérelmekről. Magamba roskadva ücsörögtem a vöröslő nyakammal, a fájó seggemmel, a feldagadt szemeimmel, és percenként próbáltam elnyomni egy ásítást, amikor megérkezett a szúnyog. Az a szúnyog, ami feltette a kis koktélcseresznyét a tejszínhab tetejére, és engem szemelt ki áldozatul. Nyilván ő is érzékelte, hogy itt most én vagyok a leggyengébb láncszem. Fél perc múlva már vörös nyakkal, fájó seggel, dagadt szemmel, és egy hatalmas puklival az arcomon ücsörögtem magamba roskadva, és apatikus nyugalommal bámultam magam elé azt várva, mikor esik rám egy polc, miközben megráz az áram.
Persze minden hullámvölgyet hullámhegy követ, a szúnyogcsípések lelappadnak, a véraláfutások felszívódnak, a kretén pasik helyett újabb kretén pasik jönnek, és minden kispárnahuzat pótolható. És egyébként is, ma olvastam egy ismerősöm gondolatát, miszerint ha úgy érzed, rosszabb már nem jöhet, így szól az élet: “Fogd meg a söröm!”
