Alföldi lyány lévén fogalmam sem volt róla, hogy egy csirke mitől gödöllői, de “szerencsémre” rátaláltam Lászlóra, aki megismertette velem eme étket. Ma már úgy gondolok vissza rá (Lacira, és nem a csirkére), mint egy jó messzire elpöckölt fikadarabra, de egy heveny elmebetegségnek köszönhetően viszonylag hosszú ideig istent láttam benne. Tíz éves koromban annyira komoly arcüreggyulladást kaptam, hogy ki kellett mosni belülről a fejemet, és egy ideig némi tudatzavarban szenvedtem. Az éjszaka közepén arra ébredtem, hogy zokogok, mert félek, hogy kitör a háború, és mindenhol színes golyócskákat láttam, amik valahogy beférkőztek a számba is, és biztos voltam benne, hogy megfulladok tőlük. Na a Lacival való kapcsolatomat is ehhez tudnám hasonlítani. Rövidzárlat az agyban.
Ő testesítette meg azt a férfi típust, akitől alapból kiver a víz. Hosszasan tudta sorolni, hogy mik a nő feladatai. Például, hogy meleg vacsorával várja a hazatérő urát és parancsolóját. Mondjuk hajnal háromkor.Szóval a csirkecombra visszatérve, ez volt az egyik kedvence szerelmemnek. Én mint jó asszonykája, felkutattam a receptet, és szépen elbattyogtam a boltba, hogy beszerezzem azt a hiányzó 27 hozzávalót, ami épp nem volt otthon. Természetesen mindezt az én pénztárcám bánta, mint a vacsorák 89.7%-át. Ez különösen azért volt jó, mert háromszor annyit keresett, mint én, és ezt előszeretettel hangsúlyozta is, de ha halkan megjegyeztem, hogy talán pattinthatna némi kápét, ha már mindenben kiszolgálom, azonnal kicsinyes szarrágónak titulált. Az lennék? De most tényleg....
Fekete Lászlót megszégyenítő erőfeszítéssel cipeltem haza a cekkert,ami a mennyei vacsora hozzávalóit tartalmazta. Mivel fogalmam sem volt róla, hogy mi az a gödöllői töltött csirke, meg egyáltalán a csirke, vagy önmagában a főzés, kicsit nehézkesen ment a dolog. Pontról pontra követtem az utasításokat, kínosan ügyelve minden apró részletre, hogy lenyűgözhessem szerelmemet. Ő valóban az a fajta pasas volt, akinek a szívéhez a gyomrán keresztül vezet az út (hittem én akkor naivan). Nem sok dologról lehetett vele beszélni. Tulajdonképpen a kajáról, a BMW-jéről, és arról, hogy hogyan öntötte le a vasat a kamion platójáról. Nietzsche-i magaslatokban folytattuk beszélgetéseinket, de ez akkor szintén nem tűnt fel valahogy.
Röpke 6 óra elteltével egy olyan fogást sikerült tálalnom, amitől Fördős Zé zokogva rohanna haza a mamájához. Egyszerűen tökéletes lett. Saját hatásom alá kerülve, elégedetten szemléltem művemet, ami gyönyörű volt, illatos és ropogós. Mintha egész életemben ezt csináltam volna. Izgatottan vártam kedvesemet abban a biztos hitben, hogy ilyet még a jó édes anyukája sem tett elé soha. Életem értelme meg is érkezett, a megszokott 2-3 óra késés után, én pedig pillangóként rebbentem elé, hogy örökre lenyűgözzem főzőtudományommal. Boldogan közöltem vele, hogy a kedvencét készítettem, majd vártam a hatást. Ő csak ledobta a táskáját az előszobában, elhúzta a száját, és csak annyit mondott: ”Most nem kívánom. Inkább egy pizzát ennék.” És ezzel a lendülettel már nyúlt is a telefonjáért, és rendelt egy pizzát.
Ott ültem egy lakodalomra elég csirkecombbal hulla fáradtan, és akkor fogalmazódott meg bennem először a gondolat, hogy ez a pasi nem szeret engem. Lehet gondolkodni azon, hogy kinek a hibája mindez. Ki az, aki ilyenre képes? És ki az, aki ezt eltűri?
“Lehet-e tragikus egy szamár? - Amiért elpusztul terhe alatt, melyet sem hordani, sem ledobni nem képes? - A filozófus esete.” (Friedrich Nietzsche)