Valaki elment, aki.... Nem tudom, hogyan fejezzem be a mondatot. Közel állt hozzám? A barátom volt? Igazán fontos volt nekem? Nagy szavak ezek. Azt hiszem, egyik sem. Alig ismertem Őt. Egy Facebook-haver volt csupán, akivel néha váltottam pár keresetlen mondatot, és kávészünetben megbeszéltük az élet bazinagy dolgait. Nem ismertem, nem ismert. Nincsenek közös emlékeink. Néhány közös barát, meg némileg hasonló világnézet. Pont elég.

Látott bennem valamit, amit más nem. Ezerszer mondta el, hogy ne legyek kishitű, mert sokkal több van bennem, mint gondolnám. Olyanokat mondott, hogy nagyra tart, ad a véleményemre, és tehetséges vagyok. Amikor teljesen padlón voltam, és  fél év szünet után végleg félre akartam rakni a fényképezőgépet, lebeszélt. Azt mondta, folytassam, jó amit csinálok, és meggyőzött. Leporoltam a gépet, és belevágtam újra, mert úgy gondoltam, érdemes csinálnom. Neki köszönhetem, hogy akkor más szemmel kezdtem el nézni a világot. Mert hihetetlenül jó érzés volt, hogy hisz bennem valaki. Olyan valaki, aki nem elfogult. Nem is értem, miért törődött velem.

Fiatal volt, tehetséges, hihetetlen verseket írt. Talán bennük volt az üzenet, csak nem olvastunk a sorok között.

Dühös vagyok Rád, Peti! Dühös vagyok, mert értelek. Tudom, milyen lent, és tudom, hogy az embert csak önmaga ismerheti igazán, ami kívülről látszik, csak egy máz. Ami benned zajlott, mi már nem ismerjük meg. Csak sejteni lehet. Sajnálom, hogy akkor nem volt melletted is valaki, egy ismeretlen ismerős, aki azt mondja, hisz benned. Sajnálom, hogy a végén mégsem kérdeztél meg. Elmondtam volna, hogy nincs olyan, hogy mindennek vége. Nincs olyan, hogy már nem lesz jobb.

Így döntöttél, és ez visszavonhatatlan. 

Köszönök mindent, hálás vagyok Neked mindenért. Most már tekerj szabadon!