A mi házunk egy teljesen átlagos ház Budapest belvárosában. Olyan, mint amilyennek lennie kell: sötét, dohos, öreg, vizes. Az épület alatt egy gigantikus pince húzódik, ahol szerintem titkos emberkísérleteket folytatnak. (Vagy lehet, hogy ide kerülnek azok, akik leesnek a Maradj talpon!-ban.) Ha ezeknek a házaknak valamelyikében veszel lakást, két szar közül választhatsz. Az első, hogy a lakás udvarra néző, tehát soha az életben nem fogod többé látni a napot, viszont cserébe állandóan hallgathatod a szomszédok nyivákolását. A másik, hogy utcára néző, vagyis kis eséllyel talán fogod látni a napot, de azért annyit nem, hogy a fikusz ne dögöljön meg fél éven belül, viszont a nyitott ablakot akár azonnal el is felejtheted, mert a szmog és a fülsiketítő utcazaj felülír minden pozitívumot, ami esetleg a lakással járna. Szóval jó itt. Az én lakásom (akarommondani bérleményem) udvarra néző. Két udvarunk is van, és én azok közül is a hátsóban lakom. Anno az úr lakhatott az utcafronton, az udvarban a cselédség, a hátsó udvarban meg a cselédek cselédjei. Az ő igényeikhez alakították ki ezt a lakrészt. Tehát "kevés a luxus, szolid a kényelem". Minél tovább élek a fővárosban,annál inkább érzékelem a Budapest és vidék közötti különbségeket. Amit itt a szomszédaim művelnek, azért otthon az Alföldön már minimum halálra kövezték volna őket, vagy felnégyelik, és a város nem létező kapujára szegelik fel a darabjaikat elrettentő példaként. Az udvarunk egy nagyjából 10m x 6m-es terület, 4 szint, 25 lakás. A mondás szerint sok jó ember kis helyen is elfér, nekem erről kb a Lipótmező jut eszembe, és szerintem a szomszédaim is onnan kaphattak kilépőt. Nos akkor hadd mutassam be őket!

1. Mikróék

Ők testesítik meg azt a szomszéd típust, akit még soha nem láttál, nem tudod, melyik lakásban él egyáltalán, férfi-e vagy nő, öreg-e vagy fiatal, mégis tudsz a létezéséről, mert nem tudsz nem tudni róla. Hallod, hogy ott van valahol közel. Mikróék azok, akik valami rejtélyes oknál fogva éjjel 3-kor vacsoráznak. Vagy reggeliznek? Ezt onnan lehet tudni, hogy minden éjjel 3 órakor Jackie Chan-t megszégyenítő lendülettel, nekifutásból, jól irányzott forgórúgással baszkodják be a mikrohullámú sütő ajtaját. Egymás után többször. Sokszor. Nagyon sokszor. Amint leszáll a legsötétebb éj, ők vadul mikrózni kezdenek. Nyáron természetesen nyitott ablaknál pont olyan, mintha közvetlenül az ágyam/agyam mellett tíz centivel csinálnák mindezt.

2. A fuldokló

Első itt töltött nyaram éjszakái kezdetben tömény rettegéssel teltek, mert szent meggyőződésem volt, hogy valaki intenzíven fuldoklik a szomszédban. Azt a rettenetes köhögést, krákogást és hörgést, amit az illető kiad magából a mai napig, nem lehet leírni. Olyan érzésem volt, mintha egy tüdőszanatórium elfekvő osztályán lennék összezárva egy végstádiumban lévő tbc-ssel. Amikor már a harmadik éjszakán is ugyanazt a horrorisztikus halálhörgést hallgattam álmatlanul, gyanús lett, hogy ilyen állapotban hogy lehet, hogy még mindig él. Azóta már tudom, hogy fuldoklásról szó sincs, nála ez teljesen természetes állapot. Nem tudom, hogy asztmás-e a hölgy, vagy a hosszú évtizedek alatt elfogyasztott napi öt doboz mezítlábas Kossuth az oka, de ő így vesz levegőt és kész. Viszont amikor rátör a köhögés, ami felveri az egész házat, akkor fogja magát, és kijön a körfolyosóra friss levegőt szívni rágyújtani. Ezt általában azonnal észleli a közvetlen szomszéd (talán épp az, aki pont akkor kezd el mikrózni), és ha már itt az alkalom így éjjel 3-kor, csatlakozik ő is egy cigire, hogy megbeszéljék a napi problémákat. Természetesen olyan hangerőn, mintha a Hungárián sétálnának éppen, mindezt persze némi köhögéssel fűszerezve.

3. Csaba, a gázos

Csaba elméletileg gázszerelő, gyakorlatilag Mekk Elek, ezermester. Három évvel ezelőtt még egy csinos, fiatal feleség, egy gyerek és egy kutya egészítette ki háztartását, aztán egyik napról a másikra a feleség nyomtalanul felszívódott. Őt a gyerek követte, majd végül a kutya is szublimált. Csaba a nyugis szomszédok körébe tartozik, nem zavar senkit, kivéve talán azt a kis apróságot, hogy az ajtaja fölé egy mozgásérzékelős reflektort szerelt, ami éjjel pont az arcomba világít, és álmomból felriadva gyakran a Wembley stadionba képzelem magam, amint a fénycsóvák közepén állok, és félálomban reflexből elkezdem énekelni a Woman in love-ot. Pár hónappal ezelőtt épp munkából jöttem haza, amikor az udvar közepén Csabát pillantottam meg, amint egy távcsöves puskával a vállán a muskátlik mellett térdel, és befelé céloz a saját lakásába. Első ránézésre nem tudtam megállapítani, hogy épp egy betörőt hatástalanít, vagy bekattant, mint Béla a Roncsfilmben, és túszul ejtette ex-feleségét, aki csak az itt felejtett hajsütővasáért ugrott be még utoljára. Megálltam hát Csaba mellett, és benéztem a konyhába. Üres volt, így hát fejvakarva kérdeztem meg tőle, hogy ugyan mire vadászik. A válasz ennyi volt: csempére. Olyan természetességgel vágta rá a választ, hogy nem is lehetett több kérdésem. Vállat vontam, és tovább álltam.

4. In memoriam franciák

A franciák abban az időben laktak az udvarban, amikor a legnagyobb migráns-viharok dúlták épp fel az országot. Mellettük élve úgy éreztem, hogy még egy teljesen elvadult, primitív, belső-ázsiai, barbár hordával is szívesebben élnék együtt, akik szombatonként kecskét áldoznak az ablakom alatt, mint a franciákkal. Én azt hittem, hogy a mulatós zene, Fásy Zsülike és Kis Grófo (miféle kretén nevek ezek?) csak nálunk éli fénykorát. Esetleg még az osztrákokról feltételeztem hasonló perverziót. De nem! Minden nemzetnek megvan a maga Kis Grófoja. A franciáknak is. Csak valószínűleg Petit Comte a neve. Ezt onnan tudom, mert a franciák hét napból ötöt házibulival zártak. Este 9-től reggel 6-ig kitárt ablakok mellett bömböltették a zenéjüket. Méghozzá a rossz zenéjüket. Ha esetleg a falon keresztül dübörgő basszustól nem kezdett volna el rángani a szemem, akkor Jean Pierre (francia szomszéd, akinek fogalmam sincs, mi volt a neve, de egészen biztosan valami ilyesmi) kiállt a 10m x 6m-es visszhangzó, körfolyosós udvar közepére, és teli torokból kezdte el énekelni a franciák Kis Grófojának egy-egy remekbe szabott slágerét. Szerencsére nem kellett hosszútávon együtt dáridóznunk. Ahogy jöttek, úgy mentek, átadva helyüket az angoloknak.

5. A fafaragó

Egyetemista lányuknak vették meg a lakást potom pénzért, ami számomra annyit jelentett, hogy elkezdődik a sokadik lakásfelújítás is fúrással, kalapálással, csiszolással és minden egyéb idegesítő zajjal együttvéve. Pénz híján ők maguk láttak neki a munkának, tehát még azt is megjósolhattam, hogy mindez a rettenet baromi sokáig fog tartani. És valóban. A munkálatok befejezését szeptemberre ígérték, csak azt felejtették el közölni, hogy melyik év szeptembere. Csupán másfél évet csúsztak a finissel. Ez idő alatt egy közepes nagyságú hargitai erdő faanyagát hordták be a 30m2-es lakásba. Fűrészeltek, faragtak, faragtak, fűrészeltek, csiszoltak, fűrészeltek, fűrészeltek. A lakás minden szegletét fa borította. Szerintem már a tusoló és a tűzhely is fából készült. Néha már olyan érzésem volt, hogy a következő ajtónyitáskor mókusok rajzanak ki a kéróból. Csabához hasonlóan ők is a kevésbé problémás szomszédok csapatában játszanak. Viszont kissé fura szokásaikról számtalanszor meggyőződhettem az ablakon keresztül. Mindenek előtt tisztaságmániásak. Olyannyira, hogy főzés közben nem fröcsöghet ki az olaj, ennek érdekében a felforrósított serpenyőt az udvar közepére helyezve egy darts bajnok pontosságával hajigálják bele a mirelit krumplit. Igen ám, de akkor meg az udvar kövezetére csapódnak ki az olajcseppek, és ez tűrhetetlen, így hát nagyobb mennyiségű mosogatószer segítségével négykézláb kúszva mossa fel anya az udvart. Ezt a mosogatószeres burkolat habosítást többször megfigyeltem már náluk. Erről a műveletről mindig Woody Allen Fogd a pénzt, és fuss című filmje jut eszembe, ahol a főhős szappanból farag magának pisztolyt, hogy megszökjön a börtönből, de pont akkor ered el az eső. Egy-egy ilyen felmosás után mindig abban reménykedem, hogy esős időben hazaérve egy komplett habparty-ban találom magam, ahol izmos testű, fiatal fiúk ugrándoznak kisgatyában az ajtóm előtt.

Kedvenc szomszédom Ica. Ő megérdemel egy külön postot. Meg róla nem lehet csak úgy egy összecsapott pár mondatban megemlékezni. Ő egy igazi legenda. Úgyhogy vele folytatom majd. Addig is pacsi, majd jövök.