Emlékszem a napra (nyilván, hisz hülye, aki ilyet elfelejt), amikor az ujjamra húztad a gyűrűt. Az agyam tudta, hogy nem fogadhatom el. Valami azt súgta, nem valódi. Nem az arany, az csillogott-ragyogott, ahogy elő van írva, csak a szándék volt homályos. A szívem hinni akart. El akarta hinni, hogy csoda történt, és megtört az átok. El akarta hinni, hogy én is lehetek boldog, hogy megtaláltalak magamnak, hogy nekem is jár a szerelem meg a család. Ha ma kérdeznek róla: úgy tűnik, mégsem jár.

Két hétig hordtam az ujjamon azt a kis hazug karikát. Két hét. Ennyi jutott az illúzióból. Mondjuk jobb, mint öt év után ráébredni, hogy azt sem tudom, ki az az ember, akinek a gyerekeimet szültem. Mondhatni, még olcsón megúsztam. Két hétig azt hittem, felveszem majd a fehér ruhát, amit soha nem akartam. Kislányként sem vágytam rá, legalább is mindeddig nem tudtam róla, hogy vágyom. (Talán már akkor is éreztem, hogy ez nem lesz egy könnyű menet.) Két hétig csak csodáltam, milyen szépen csillognak a drága kövek. Az ÉN kezemen, akibe még csak szerelmes sem volt soha senki. Legszívesebben a középső ujjamon hordtam volna, és azzal mutattam volna be az egész világnak: “Nesztek lúzerek, ezt benéztétek, mégis sikerült!”

Emlékszem, elmentünk együtt az autómosóba. Én a kocsiban maradtam, és onnan figyeltem, ahogy serénykedsz. Akkor ott olyannak láttalak, mint egy istent. Le sem tudtam venni a szemem a kezedről, ahol a gyűrűm párja csillogott. Csak néztelek, és úgy éreztem, iszonyú boldog vagyok veled. Azt mondtam magamnak: “Itt ez a pasi, az enyém, csak az enyém, én pedig az övé vagyok. Örökre.” Aztán eltelt az a két hét. A gép előtt ültem, és egy képet bámultam a monitoron. Egy nő volt rajta, és egy kisfiú. Az utolsó darab a puzzle-ben, amikor már semmivel sem tudod áltatni magad tovább, és az agy befogja a szív száját örökre. Akkor jöttem rá, hogy a gyűrű nem valódi, és te sem vagy az. Csak ültem, és azt gondoltam, most olyan valami történt velem, aminek nem lett volna szabad, ami vagy megöl, vagy megváltoztat. Tovább lehet lépni, de inkább csak mászni, mert van úgy, hogy a századik pofonból már nem állsz fel.