Számolni kezdtem. Próbáltam visszaemlékezni, hogy kikkel is randiztam az elmúlt 5 évben, amióta itt élek a Nagyvárosban. Huszonkettőig jutottam, de voltak akiknek már a neve sem ugrott be, így olyanok is kerültek a listára, mint "a pufi fiú" meg "a srác, akinek nem volt mimikája". A másik oldalon talán ül egy pasi, aki számolgatja a csajokat, és csak annyit ír, hogy "az idióta fekete". Benne van a pakliban. A huszonkettőből csak egy volt olyan, aki konkrétan kikosarazott. Akkor rettenetesen bántott a dolog, de egy idő után rájöttem, hogy csak az ego-m tombol. "Mit képzel ez magáról??? Nem vagyok elég jó neki? Ééééééén?????" Pedig nyilván a másik huszonegynek sem azért jöttem be, mert kiköpött mása vagyok Scarlett Johansson-nak, csak a pasiknak elég egy kép. Ők csak ránéznek a fotódra, és ha bejössz nekik első blindre, akkor nyert ügyed van. Már úgy jönnek el az első randira, hogy le akarnak fektetni, és nagyon keményen kell melóznod azért, hogy esetleg letegyenek erről a szándékról. Talán ha zsebkendő nélkül egyszerűen csak a járdára fújod ki az orrodat, az némileg eltántorítja őket, de azt hiszem, még efelett is szemet hunynak, ha már rád szánták a drága időt, nem beszélve a kávé vagy a vacsi áráról. Tudom, tudom, általánosítok már megint, de ha valaki tud ellenpéldát, akkor írjon róla egy másik blogot. Szóval visszakanyarodva, csak egy volt, aki kikosarazott, mégis pont ő az, akivel megmaradt a jó kapcsolat. Talán van összefüggés az elutasítás és a haverság között? Gyanús, hogy igen.

Olvasva a listámat, sokszor felröhögtem, néha meg csak elhúztam a számat. Valamelyikből nem lett semmi, csak egyetlen randi. Volt egyéjszakás, többéjszakás, se veled-se nélküled, de akadt közte hatalmas szerelem is. Szerencsére akadt néhány érdekes eset. Írhatnám az érdekes helyett azt is, hogy klinikai, de nincs hozzá végzettségem, hogy ilyen diagnózist felállítsak.

A górés gyerek

Nevét onnan kapta, hogy a Facebook borítóképe egy kukoricagórét ábrázolt. Először viccnek gondoltam, most már nem vagyok ebben annyira biztos. Emlékszem, egy ormótlan bakancsban jelent meg a randin, és a haja úgy nézett ki, mintha viccből valaki feltekerte volna az öngyújtó lángját, mielőtt ő rágyújtott. Végig ezt a frizurát próbáltam értelmezni, de nem jutottam semmire. Persze lehet, hogy tényleg felgyújtotta magát randi előtt, nem tudhatjuk. Kínos másfél órát töltöttem vele. Ez idő alatt összefüggéstelen történeteket adott elő, és valahogy mindben elhangzott az a mondat, hogy "beszívtunk haverommal". Tényleg úgy tűnt, hogy a srác az elmúlt 5 évét egy kannabisz ültetvényen töltötte, és már örökre elrugaszkodott a realitások talajáról. Egyetlen randink után 1-2 évvel még random feltűnt egy üzenet formájában, miszerint elmennék-e vele  hétvégén a Mátrába. Amikor csodálkozva megkérdeztem, miért tennék én ilyet, egyszerűen annyit válaszolt, hogy "mert a Mátra szép ilyenkor". Erre most mit írsz? Nem lehet vitatni.

Gábor

Gábor egy igazi álompasi volt. Vagyis majdnem. Ő volt az a ritka kivétel, aki jobban néz ki a valóságban, mint képen. Magas volt, jóképű, kedves, vicces, lakása volt Óbudán, autója, remek állása, és minden áron engem akart, egyszerűen nem volt mibe belekötni. Ja de. Legelöl hiányzott az egyik foga. Amíg a Margitszigeten köröztünk, végig bátorságot gyűjtöttem, hogy megkérdezzem tőle, hol tartózkodik a metszőfoga, ami a fotóján még jól láthatóan a szájában volt. Végül kétségek közt tértem haza.

Szabolcs

Az milyen, ha a pasi még az első randi előtt közli, hogy bocs, de én nem foglak téged meghívni semmire? Mivel csak a Margitszigeten terveztünk egy ismerkedős sétát, nem is nagyon értettem, hogy ezt így miért kellett bejelenteni. Életemben nem untam ennyire randit. És épp ezért azt hiszem, életemben nem untattam még ennyire senkit. Jó néhány "ja, hát igen, aha, ühüm" után azzal szakította meg a találkát, hogy telefonhívást imitált (nyilvánvaló volt), és kétségbeesve közölte, hogy neki most azonnal haza kell rohannia, mert kint van náluk a rendőrség, és biztos az exe hívta ki őket, mert ahogy ők elváltak.... Tulajdonképpen nem csak lerázott, de még a biztonság kedvéért nyomatékosította is, hogy jobban járok, ha tőle semmit nem akarok, mert lám ez a vége. Áldottam az eget, amiért ő ilyen kis leleményes volt, és véget vetett szenvedéseinknek.

Árpi

Azt hiszem az a férfitípus, aki engem legjobban kikészít, az a sértődős. Akivel nem lehet még poénkodni sem, mert felhúzza az orrát mindenen, mint valami királykisasszony. Árpád ilyen volt. Egyáltalán nem értékelte a humoromat, én meg nem tudtam ezzel mit kezdeni. Bármit mondtam, őt vérig sértette. Hétfő este futottunk össze, és én mindössze egy kólát terveztem, de hamarosan kiderült, ő teljesen mást tervezett velem. És ebből lett a szörnyű konfliktus. Konkrétan elhívott magához, hogy nézzünk meg egy filmet. Mindenki tudja, hogy ez valójában nem filmnézést jelent. Vannak ilyen mondatok. "Nézzünk meg nálad egy filmet", "Átmegyek, megnézem a számítógépedet", "Átmegyek, megjavítom a lefolyót", stb. Ezek valójában mind a szexuális aktusra való felhívás kódolt változatai. (Vagy én értek félre mindent? Úr isten!) Miután a közös filmnézést megvétóztam, Árpád mintegy felhorkant, hogy mekkora lúzer vagyok én, mert velem semmit nem lehet csinálni. Tulajdonképpen érdekes randi volt ez, ha azt vesszük, soha senki mással nem sikerült első találkozáskor úgy összeveszni, hogy üvöltözzünk egymással a Blahán. 

A srác, akinek nem volt mimikája

Fogalmam sincs, hogy hívták. Csak arra emlékszem, hogy végig az exéről beszélt, én meg azt szuggeráltam, hogy vajon örül, vagy éppen szomorú, vagy mégis inkább örül, mert olyan volt az arca, mint aki most jött egy kissé eltúlzott botox kezelésről. Egy idő után próbáltam menekülőre fogni, de ő másfél órán át szorongatta a kezem a metró bejáratánál, hogy ígérjem meg, hogy mittudoménmit, de valamit nagyon ígérjek meg, valószínűleg valami olyasmit, hogy övé leszek életem végéig. Vágyakozva tekintgettem a mozgólépcső felé, és végül gátlástalanul megígértem mindent, amit csak szeretett volna, csak hazamehessek végre. Sokkal később egyszer megláttam a Keletinél, és hirtelen nagyon másfelé kellett mennem.

Persze ők csak halvány szösszenetek voltak, apró bolondságok, amikre tulajdonképpen már sokkal jobb visszaemlékezni, mint akkor átélni. Viszont ha arra gondolok, mennyi időt elvettek, amit akár értelmes dolgokkal is tölthettem volna, akkor kicsit feszült leszek. De akkor nem lenne ez a blog, és talán lenne normális életem meg családom, de hát az ilyesmi sehova nem vezet ugyebár. Jobb ez így. Khm...tényleg.

Na mára pacsizok, majd jövök.